23. szám 1999. június
Könnyed bravúr
Varró Dániel: Bögre azúr
Pár napja került immáron országos publikum elé a Magvető kiadó jóvoltából az, amit mi már évek óta ízlelgethettünk. Ennél és tényleges tartalmi elemeknél fogva az exAKG-s Varró Dani verseskönyve számunkra jóval többet jelenthet, mint a mai magyar líra egy újabb megnyilvánulását, már ha vesszük a bátorságot/fáradságot, és elolvassuk a vékonyka kötetet, amiről még megjelenése előtt engem meglepő mennyiségű szó esett a legnagyobb napilapok hasábjain. Sok jel mutat arra, hogy ami született, nem csak nekünk fog többet jelenteni.
[Most, kérem, engedjenek meg egy rövid kitérőt. Úgy érzem, ennek a kritikának a létjogosultsága csak és kizárólag abból fakad, hogy a Dani AKG-s volt, ami viszont nagyon alapos indok. Egy verseskötet bírálgatása azonban egy jól felkészült irodalmi publicista kiváltsága, és mivel az én státusom ettől merőben eltér, kénytelen vagyok trükközni. Annak érdekében tehát, hogy ez a cikk ne csak hebegés-habogás legyen, a saját ismereteimet maximálisnak tekintem, és azt kívánom az olyan olvasóktól, akik nálam valamivel tájékozottabbak a kortárs irodalomban, tegyék hozzá gondolatban a magukét. Például, ha azt írom majd az első bekezdésben, hogy valami régen volt, az azt jelenti, hogy az én életemben régen volt, ettől még más tudhatja jobban és/vagy érezheti máshogy, de akkor miközben olvas, javítson is ki, mert azt megköszönném.]
Régen volt olyan költő Magyarországon, akinek versei benne maradnak az emberek fejében. Weöres Sándor halála óta, vagyis kerek tíz éve, nem igazán akadt olyan szöveg, amit szélesebb körben memorizáltak volna az emberek – eltekintve a nem mindig alacsony színvonalú dalszövegektől, melyeket a könnyűzene zúdít ránk –, pedig ez az egyik legszebb kulturális játék, amit kisebb-nagyobb gyakorisággal talán minden nemzet eljátszik. Azt minden bizonnyal senki sem tudja, hogy hogyan kell ilyen tuti befutó szöveget írni, és abból sem lehet következtetni rá, hogy milyenek voltak az eddigiek, mert rengetegfélék, témában és stílusban egyaránt. Volt közöttük sok hősies és volt egypár önmarcangoló, volt egy csomó vidám és volt egy kevés szomorú.
A Varró Dani művei tudatosan vagy ösztönösen (egyik jobb, mint a másik) ráépülnek, utalnak, beszélnek azokkal a szövegekkel, amiket a magyarok memorizáltak. Úgy is mondhatnám, a kultúránkkal hozhatók kapcsolatba, és ez nagyon nagy erény. Egyrészt, mert az ember nem teljesen ismeretlen terepen járkál, ennélfogva magabiztosabb és nyitottabb lesz az újnak befogadására, másrészt örömmel tölti el, hogy amit olvas, annak komoly háttere van. Az alkotó és a befogadó viszonya bensőségesebb, mert ezen a terepen mindketten úgy érzik, otthonosan mozognak. Érdekesen hangzanak a több száz éves formában és hangulatban megírt napi témák és szituációk. A rím mint a költők nagy barátja témaként sokszor előjön egy-egy sorban, majd folytatódik tovább a vers, ami számomra nem minden esetben jött ki jól, de legtöbbször el volt találva.
A kötet hangulata elég egységes, el lehetne nevezni ezt a stílust komoly-humornak, mert minden vers játékosan bánik a nyelvvel és a szavakkal, de szinte mind túl is mutat önmagán. A forma és a tartalom könnyed és bravúros játékot játszik egymással nemcsak az egyes műveken belül, hanem az egész könyv szerkezetét tekintve is. A Bögre azúrt olvasni olyan jó élmény volt, amilyet már régen kaptam/kaptunk versolvasás közben. Én már várom a folytatást, és kíváncsi vagyok, mi fog ebből memorizálódni, mert számomra valami biztos.
Varró Dániel: Bögre azúr
100 oldal, 990 Ft
Magvető
„A magyar irodalom legvidámabb első kötete"
(Népszabadság)