Elhunyt Pleplár Gábor, volt kollégánk

Pleplár Gáborra emlékezik Simon Tamás

Lehetett volna például hajóskapitány. Amolyan igazi morgós, tengeri medve. Hosszú fehér haja és szakálla tiszteletet parancsolt, a nulladikosok már sokszor a hangjától berezeltek, vagy attól, ahogyan rájuk nézett félig letolt szemüvege felett. Ám nem kellett sokáig ezekbe a szemekbe nézni ahhoz, hogy valaki meglássa bennük a pajkos csillogást, azt a szeretetet, jóindulatot és segítőkészséget, amellyel mindenkihez odafordult – még akkor is, ha közben folyamatosan morgolódott. Nem, nem lett volna jó kérges szívű parancsnoknak.

Lehetett volna mondjuk tőzsdei elemző. A számok, táblázatok, grafikonok mestere volt: végtelenül precíz Excel-tábláinak kifüggesztését extázisban várták a diákok. Ezekből aztán megtudhatták, hogy 68,5 vagy 89,7 százalékos teljesítményt értek el egy olyan iskolában, amelyben sok más tárgyból csak szóbeli értékelést kaptak. Menedzserként is megállta volna a helyét: pénzt és számítógépeket szerzett, és a természettudományi blokk informatikai hátterén a NASA is elcsodálkozott volna az 1990-es évek vége felé. Mégsem lett volna sikeres üzletember, mert ő mindig mindenkiben az embert nézte, képtelen lett volna bárkin is átgázolni.

Régebben lehetett volna befutott kódexmásoló – többször mondta, hogy pár évszázaddal korábban kellett volna születnie, egy kevésbé rohanó, emberibb világban -, mert kevesen tudják, de gyöngybetűkkel írt. Ezt azonban hamar megunta volna: idősebb fejjel is mindig az újdonságot kereste, ezért is csatlakozott az ország első alapítványi iskolájának alapítóihoz 1990-ben.
Egy évre rá ismertem meg, ő vett maga mellé tanárnak. A legenda szerint szeretett volna egy olyan embert, aki illik az ő „tábla kréta Gáborka” vonalként emlegetett tanítási módszeréhez. Mégis rajongtak érte a diákok: már az első évben a népszerűségi szavazás élén végzett.

Lehetett volna mesemondó. Sokat mesélt az órákon, ahogy teltek az évek, egyre többet: felült a tanári asztalra, és ontotta magából a sokszor meghökkentő történeteket. Nincs olyan régebbi diák, aki ne tudna legalább egyet felidézni belőlük. Mesemondók azonban ma már nincsenek.

Nem is mesék, hanem a tudomány világában élt, feltétlenül tisztelte  annak módszertanát – mindig hangsúlyozva, hogy ez csak az egyik út a világ megismeréséhez. Olvasott emberként sokat morfondírozott azon, hogy miért nem ciki a 21. század elején, ha valaki nem tudja, mi az a proton – miközben igen kínos, ha valaki nem tudja, ki írta a Rómeó és Júliát. Nem tudom, mit szólt az utóbbi években ahhoz, hogy ma már sokszor a tudományegyetemek sem adnak annyit a diákoknak, mint régebben a középiskolák.

Ő nagyon sokat adott, diákoknak, kollégáknak, barátoknak. Szerettem volna a barátomnak tekinteni, de ehhez túlságosan tiszteltem. Későn jöttem rá, hogy sokszor egyedül maradt, maga vívta meg harcait, hosszan rágódva egy-egy problémán.
Nem lett volna jó se nagyfőnöknek, se menedzsernek. TANÁR volt. Igaz szívű, tiszta ember, akire mindig nagy szeretettel emlékezünk majd.